Előadások a Székelyföldön - Székelyudvarhely

Székelyudvarhely, 2013. február 28. - Gondolatok a jövőről és a megmaradásról - Erdélyi és székelyföldi előadókörutat szervezett Vetési Zoltán, a Temesváron működő Kohézió Egyesület elnöke. A civilszférában, a dél-erdélyi és bánsági magyar szórvány közéletében, valamint a közművelődés szervezésében jól ismert szakember február 27-én a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban tartott vetítettképes előadást, amely a tizenhetedik állomása volt a húsz helyszínre tervezett sorozatnak.

Meg kell jegyeznünk időben, hogy mi tulajdonképpen nem is kedveljük azokat a programokat, amikor előkerül a kivetítő. Az ilyen „szeánszok” kissé emlékeztetnek a multilever marketing (MLM) hőskorának idejére, amikor mindenféle piramisok és grafikonok képével, meg üzletiesen jól öltözött menedzserek fotóinak mutogatásával igyekeztek becsalogatni valami újabb Kánaánba, ahová azonban mi soha nem jutottunk el. Vetési az előadás során azonban megragadóan egyszerű és céltudatos volt, nem tolakodott és fölöslegesen nem okoskodott. A kiválóan felépített előadás bevezetéseként már elmondta, hogy az elidegenedés korában működőképes közösségek kialakításán dolgozik a Kohézió Egyesülettel és annak partnereivel. Az előadás, azon túl, hogy bemutatta a mai társadalmak rákfenéit, tulajdonképpen módszertant is kínált. Öt szintet határozott meg: legelső a személyiség-, utána jöhet a közösségfejlesztés, majd a nyelv- és kultúraismeret, aztán a szabadidős programok és a humanitárius tevékenységek következtek. 

Roppant fontos a vonatkozás, amellyel a történelemszemléletet érintette. Azzal, hogy több alternatív koncepció működik egymással párhuzamosan egy nemzeti kultúrán belül, azzal, hogy a hivatalos mitológia szintjére emelnek egy-egy durva torzításokkal terhelt szemléletmódot, tulajdonképpen egyik nemzet elkülönül a másiktól és kirekeszti magát, még a párbeszéd lehetőségét is elveti, holott az egymás mellett létező, az egymással szomszédos és szimbiózisban élő kultúrák nem ragadhatók ki a környezetükből, hiszen ily módon értéktelenné és értelmetlenné válnak. Hiába élünk egyazon országban, hiába vagyunk tagjai az Európai Uniónak, ha továbbra is félrefordulunk, ha bezárkózunk és kommunikálás nélkül élünk, akkor sem az országnak, sem a tágabban értelmezett politikai és gazdasági struktúráknak nem lesz itt létjogosultságuk. Igen szemléletes példával igazolta elméletét, amely tulajdonképpen az energiafelhasználási szokásainkra épült. Egyénekként is atomizáltan, egyik a másiktól elszigetelten élünk, amikor a másik nem polgártárs, még csak nem is felebarát, hiszen ugyanabban a térben, de jobbára teljes elkülönültségben létezünk.

Nem tartható fenn az a struktúra, amely alacsony hatásfokkal túl sok energiát fogyaszt, miközben igen keveset termel és forgat vissza. A közteherviselésből származó anyagi javak begyűjtése és visszaosztása által pedig „függőleges és egyéni érdekeken alapuló hűbéres zsarnoki-szolgai szerkezetek” jönnek létre. Nem minden úgy igaz, amint azt a hivatalos dokumentumok és a kommunikációs csatornák terjesztik, hogy folyamatosan támogatás és tudás áramlik az Európai Unió tehetősebb feléből „a második világba”, azaz a később csatlakozott országokba. Tulajdonképpen az úton-útfélen begyűjtött áfák, a különböző jutalékok és haszonkulcsok révén a kétszáz-háromszáz eurós fizetésekből nagyobb terhet rónak ránk, mint a tízszer nagyobb bérekből élőkre, akiknek semmivel sem kell kitartóbban dolgozniuk, hogy arra a szintre feljuthassanak, és a körülöttük mutatkozó egyéni, családi, egészségügyi és szociális gondok is „csak” épp annyira súlyosak és emberiek, mint a keleti végeken jelentkezők.

Az „energiafogyasztás”, a „gyenge hatásfok”, a migráció azt jelzi, hogy egyik-másik országban alapvető gondok vannak, és sokkal súlyosabb a helyzet, mint gondolnánk. Miféle demokrácia lehet abban az államban, amelyet elhagynak a polgárai? Kiürül az ország, a kiművelt emberfők távoznak, és aktív életük során nem itt válnak termelőkké. Ez a helyzet akár a háborús állapotoknál is súlyosabb lehet.

Hogyha a romániai magyarságot az „energiaháztartás” szemszögéből vizsgáljuk, akkor a mi házunk táján is a globálishoz és az országoshoz hasonló problémák vannak jelen. Vetési Zoltán szerint a „szerves” társadalom létrejötte tőlünk függ. Ha települések szintjén egészséges alá- és mellérendelés jön létre, ha ettől felfele, a községek, városok és megyék szintjein természetes szerkezetű társadalmi rend – hierarchia és mellérendelés – épül, akkor az autonóm közösség működőképes. A konszenzus nélküli, az engedmények és hétköznapi megalkuvások által terhelt struktúra életképtelen.

A szerves magyar társadalom építését Vetési Zoltán a Szent Korona érték- és jogrendje segítségével képzeli megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy ez az elmélet – amely nem rendelkezik kellő publicitással és ismertséggel még a magyar nyelvterületen sem – bizonnyal alkalmas erre, de csak akkor, ha leszivárog a társadalom legkisebb atomjaiig, az egyénekig és átitatja a hétköznapok rendjét és erkölcsiségét. Az alapkoncepciót és a sajátos értékszeméleltet tartalmazza a Magyar kincsek, egyetemes értékek című kötet, amely ugyancsak tárgya volt a bemutató-sorozatnak. A székelyudvarhelyi közönségtalálkozó egy kicsit ünnepélyesebb volt a más településeken tartottaknál, hiszen Vetési Zoltán ebben a városban született, itt érettségizett, és harmincöt év távollét után még mindig otthonosan mozog a kisvárosban, hiszen mindig úgy érzi, hogy oda hazatér. Ez az előadássorozat talán egy bevezetés, bemelegítés a társadalomalakítási munkához. Jó lenne, ha a kohézió szándéka itt is, ott is megfogalmazódna és tettek formájában jelentkezne szerte Kárpát-medencében, magyar és más etnikumú közösségekben egyaránt.

Simó Márton, szekelyhon, http://szh.ro/muvelodes/gondolatok-a-jovorol-es-a-megmaradasrol, 2013.03.03.